Bálint Ágnes

Forrás: Salinárium – Adonyi Kalendárium – 2017

Adonyi emberek – adonyi értékek: érdekes emberek közöttünk

Dunai emlékeink (Bálint Ágnes írónő és családja emlékei)
Édesanyám mindig mesélte, hogy elsőszülött gyermekét – engem – már kéthónapos korában megmerítette a Révnél a Dunában.
-No és hogy fogadtam? – kérdeztem egyszer gyanakodva, lévén hogy ez az eset júniusban történhetett, amikor még nem szokott túl meleg lenni a Nagy-Duna.
-Kapkodtad a lábacskáidat és kacagtál! – mondta.
Nem, nem féltette a pici babát, mert egészen meghitt, bizalmas viszonyban volt a folyóval. Kilencéves korában már átúszta – persze csónakkal kísérték a szülei. Onnantól kezdve családi hagyomány lett kilencéves korban átúszni a Dunát.
Amikor nagyobb lett, azzal szórakozott, hogy beúszott a vízimalmokhoz – emlékiratai szerint négy malom is dolgozott még akkor a Dunán – megkapaszkodott a hatalmas kerékben, felutazott vele a magasba, majd le a víz alá, újra meg újra.
-Vízi óriáskerekezett! – állapította meg irigykedve egy kisfiú, amikor Vecsésen, a Bálint Ágnes Emlékházban vezetést tartottam az osztályának. (Ugyanis a házat, amelyben Bálint Ágnes élt, átalakítottuk látogatható emlékházzá és játszókertté).
Nem csoda, hogy Bálint Ágnes olyan jól úszott, hiszen tavasztól őszig a vízen töltötte minden szabadidejét. Vasárnaponként pedig hajnalban készült rántott csirkével és uborkasalátával felszerelkezve, a család is kivonult a strandra.
Akkor ugyanis még volt strand!
Megvolt a kavicsos part, ahonnan majd csak az ötvenes-hatvanas évek hiánygazdasága idején fogják elhordani az emberek az építkezésekhez az ingyen-sódert. Sőt, a háború előtt még egy csónakház is állt ott, amit a helyi csónaktulajdonosok közösen építtettek. Azt majd a negyvenes évek első felében viszi el egy hatalmas áradás, olyannyira, hogy csak a robusztus beton alapok maradnak meg belőle. Ezek még az én gyerekkoromban is álltak, ott ugrabugráltunk rajtuk – mára azonban már eltűntek. Szinte meghatódtam, amikor valamelyik évben még észrevettem egy betondarabot a parton, amely akár a sohasem látott, legendás csónakház utolsó darabkája is lehetett.

Furcsa belegondolni, hogy mennyire más volt a Duna Bálint Ágnes gyermekkorában. Hogy még nem volt meg a 6-os műút, és persze a gát sem.
Szinte elképzelhetetlen, hogy a lassan folyó Kis-Duna partján fürdőkabinok sorakoztak!
Minden jelentősebb családnak volt ott kabinja – a Bálint- családnak is –, melyet csak akkor hagytak el, amikor a gát megépült. Az a gát, amely kezdetben szép tavakká változtatta a Kis-Duna alsó és felső szakaszát – hogy aztán később telerakja iszappal. Nekem még mindig furcsa, hogy a felső rész mára teljesen kiszáradt és elbokrosodott. Mi még sokszor megtettük a nagy kört a napsütötte, csendes vizeken: feleveztünk a Nagysziget csúcsáig („szigetspitz”), onnan ki a Nagy-Dunára, majd kényelmesen visszacsurogtunk a Révbe.

Mert mi is a Dunán töltöttük minden nyarunkat!

Az adonyi takarékpénztár épülete, Bálint Ágnes szülőháza, ma kínai bolt
(Németh Ágnes archívuma)

Ha már a Szeleburdi-nál tartunk: az az eset, amikor Laci elúsztatja édesanyja új fürdőruháját, valóban megtörtént. A húgom és a legkisebb unokaöcsém nagyon fellelkesedett, amikor meglátták az új fürdőruhát, melynek alsó részét divatos elemként háló kapcsolta a felső részhez. Lehet vele kishalat fogni!- örültek. Mikor anyám átöltözött, megkaparintották a fürdőruhát, és elrohantak vele a part mentén kivájt kis öbleikhez, ahová a kishalak beúsztak napozni. Hamar kiderült, hogy a háló nem alkalmas halfogásra, mert túl nagyok rajta a lyukak. A két gyerek elvesztette az érdeklődését, és amikor jött a személyhajó (micsoda élmény volt minden nap az a sok hatalmas hullám!), gyorsan ledobták, és rohantak beúszni a hajóhoz. A hullámok pedig tisztára söpörték a partot, és magukkal vitték az elárvult fürdőruhát. És anyám az első megdöbbenésen túl valóban csak nevetett az eseten, ahogy a könyvében meg is írta. Igen jó természettel áldotta meg a sors: képes volt mindennek a jó vagy a humoros oldalát meglátni.
Mai fejjel már nagyon érdekelne, hogy milyen lehetett nagyszüleinknek – a háború előtt köztiszteletben álló igazgató úrnak, és ahogy a feleségét szólították, a nagyságos asszonynak egy falu közepén álló házból egyik pillanatról a másikra leköltözni a térképről a Révbe, a szúnyogok közé, egy szoba-konyha-kamrás házikóba (a főzéshez uszadékfát használtak; fürdő nem volt, WC az udvaron). Sohasem beszéltek erről, sem ők, sem a szüleink, sem egyetlen látogatóba érkezett rokon sem. Úgy rémlik, elfogadták a helyzetet. Főleg nagyanyám, aki gazdálkodónak is ugyanolyan kiváló volt, mint szakácsnőnek, vagy mint „előző életében” színműírónak és házitanítónak (Bálint Ágnes gyermekkorában egy ideig otthon tanult).

Igen békés nyarakat töltöttünk náluk. Csak le kellett sétálnunk a kiskacsákkal együtt a dombról, amely alatt ott volt az a nagyobb patak-szerű víz, amely a Kis-sziget külső oldalát végigölelte. Ha igaz, ezt nevezték Malom-ároknak, bár mi csak kiságnak hívtuk. Júniusban, érkeztünkkor még jócskán derékig ért a víz, lehetett benne fürdeni, kishalakat üldözni, a teknőben csónakázást kipróbálni. Ilyenkor még elég messzire fel lehetett evezni a falu felé, bár a Kis-Szigetet már akkor sem lehetett teljesen megkerülni, mert a gát felöli csücske fel volt töltve.
A másik irányban pedig ott volt a Kis-Duna. Vagyis ha csónakázni akartunk – nagybátyánknak mindig volt ladikja a parton kikötve – szinte már a kapuban be lehetett szállni (árvízkor meg éppenséggel bent a kertben), és irány a Duna! Végigeveztünk a kiságba behajló fűzfák sötét árnyékában, elhagytuk a Kis-sziget csücskén vízben álló fákat (akkor még egyik sziget partja sem volt feltöltve), kiértünk a Kis-Dunára, és a napsütéssel együtt azonnal beborított a béke és a nyugalom, amit talán a fák sóhajtottak ki, talán a víz, talán az ég – vagy mind együtt.
Szép volt, tán igaz sem volt…

Milyen jó is volna, ha ez a szépség visszahozható lenne! Hiszen olyan kevés kell hozzá! Mindössze annyi, hogy megvalósítandó terveink közepette gondoljunk a halakra, a vízimadarakra, a két szigetre és állataira, a fűzfákra, égerfákra, magára a Dunára – vagyis a természetre is. Hosszú távon ugyanis a természet akkor jó befektetés, ha meghagyjuk természetnek. És szerencsére Adonyban vannak megfontolt városvezetők, okos civil szervezetek, zöld környezetvédők, előrelátó vállalkozók, akik gondolnak erre.
A Kis-Duna partja már rendezett lett, a régi Szent János szobor is megtalálta a helyét. Az álló Dunában gyerekek tanulnak csónakázni, és a jacht-kikötő sem zavarja a természetet. Ha még tovább haladunk ezen az úton, talán megérjük, hogy az Adonyt körülölelő természeti környezet ismét olyan varázslatosan szép lesz, mint valaha volt.
Nem sok város mondhatja magát olyan szerencsésnek, hogy egyszerre két szigete, valamint élő és holt vizei is vannak! Jó lenne, ha ezek minél több embernek nyújthatnának kellemes kikapcsolódást, mert jelen pillanatban sajnos sem a kis-dunai gát környéke, sem a nagyszigeti strand nem vonzza különösebben a helybelieket – a kiépült szalonnasütők ellenére sem – ami pedig igazán kár…

Németh Ágnes (Bálint Ágnes lánya)